sugárzik a monitorból a motiválatlan egyhangúság, és ez már ott zavar, hogy csak ülsz és bámulsz. nyilvánvaló, hogy a napi néhány óra ideláncoltság nem hat pozitívan a néhány hónapja tartó érzelmi kilengéseimre, amikből egyáltalán nem csodálom, hogy mindenkinek elege van. nyugi, nekem is. ez persze nem jelenti azt, hogy holnaptól zsupsz mosoly és subidubi, de próbálkozom én, még ha nem is látszik. kérdezheted, mi a baj; akkor legalább ketten leszünk a választ várva. a kérdésekből elegem van, egész nap záporoznak a fejemben, és nincs olyan esernyő, ami megóvna tőlük. nem akarok én önző lenni, de nem tehetek róla, ha jelenleg a legfőbb életcélom elugrálni előlük, félve egy újabb összekoccanást. abból sosem sülnek ki jó dolgok, azt hiszem ez a tavalyi év egyik legnagyobb tanulsága. meg a bizonyosságom, hogy a fent után törvényszerű egy lent – már a sztoikusok is megmondták -, úgyhogy jelenleg inkább sétálgatok a fűben, virágokat szedegetek és rénszarvasnak képzelem magam. repülni ráérek még, ha nem félek az eséstől. és persze ha lesz aki segít nekifutnom. de ne is csodálkozzak, hogy eltűnnek a környezetemből az emberek, mikor gyakorlatilag én magam üldözöm el őket a befelé fordulás önző pesszimizmusával. nem vagyok én csalódott, egyszerűen csak irigy. jelentést kéne adnom végre a szavaimnak, nem csak úgy dobálózni velük a semmibe.
• 1 írás • jan 14 21:51